Az indulás előtti negyedik napban már elkezdtem pakolászni a cuccaimat. Rettentően izgultam, végeredményében egy kicsit vártam is az utazást. Gabi holnap fog érkezni, lesz még másfél napom bemutatni őt a barátaimnak, akik majd segítenek neki, és elmagyarázni a legfőbb dolgokat.

- Már pakolsz? Úgy látszik, valaki nagyon izgul – kötekedett anya.
- Most beletaláltál, tényleg izgulok egy kicsit. Kíváncsi vagyok Angliára. Remélem jót fog tenni a levegőváltozás – sóhajtottam. Anya nem tudott az évek óta fel-fel törő rémálmokról. Legalábbis egy ideje nem tud róluk.

Másnap reggeli után azonnal indultunk a repülőtérre, Gabi elé. Amint elkezdtek szállingózni az angliai gépről az emberek rögtön megpillantottam Gabit.

- Semmit sem változott – súgtam oda anyának – legalábbis úgy összességében nem, azon kívül, hogy megnőtt, és valamivel nőiesebb lett. Minket is észrevett, ezt onnan tudtuk, hogy a szőke lány felénk sietett és mosolygott.

- Ó, már azt hittem soha nem érünk ide! Olyan kényelmetlen 7 órát ülni! – mondta, miután odaért hozzánk.

Gabival kiskoromban is jóban voltunk, igazán barátságos és kedves lány. Na meg persze szép is, itt a városban biztosan kapkodni fognak utána a fiúk. Volt benne valami egyszerű báj, ami rögtön levette a lábáról az embert, szinte mindenkivel rögtön megtalálta a közös hangot.

- Gabi,  örülünk hogy megérkeztél! – köszöntöttük anyával - gyere a kocsi kint van, 20 perc, és otthon leszünk.
- Köszönöm Mrs. Lenswood, Liv mi újság,  nagyon régen beszéltünk? – kérdezte érdeklődve.
- Ugyan, hívj nyugodtan Alice-nek.  – szólt anya. Utálta, ha a barátaim magázták.

Elindultunk a kocsihoz. Én az út alatt ecseteltem az eddigi életem, jókat nevettünk, már most tudtam, hogy a barátaim is imádni fogják. Hazaérve beinvitáltam a szobámba, jobban mondva az ő ideiglenes szobájába. Mindent szépen elpakoltam, hogy legyen helye a dolgainak. Az egyik percben lehuppant az ágyra, majd komolyan megkérdezte:

- Liv köszönöm, hogy ide jöhettem. Igazán nem kellett volna ennyire elpakolni.
- Ugyan, csak rendet raktam, igazán ráfért már erre a szobára – vágtam a szavába.
- Azért köszi. De azt igazán furcsállottam, hogy lovakról egy szót sem ejtettél az úton. Szóval már nem lovagolsz? Pedig annyira tehetséges voltál.
Most már én is elkomolyodtam. Ez amolyan burkolt kérdés volt, hiszen anya havi rendszerességgel tartotta velük a kapcsolatot, így biztosan tudja, mik történtek apa halála után.

- Már nem igazán foglalkozom velük. Nem illik az életembe a lovaglás, ahogyan hozzám sem illik. Tulajdonképpen annyira nem is szeretem a lovakat.

Furcsán méregetett, mintha egy őrült ember állna előtte. Nem szólt egy szót sem, vállat vont, majd tereltük a témát. Este aztán bemutattam a barátaimnak, többek közt Lizának is, a legjobb barátnőmnek. Megígértettem vele, hogy vigyáz rá, bár amilyen szendének is tűnt, annyira talpraesett lány volt.

Másnap körbevezettem a városban, megmutattam a főbb helyeket. Este nyugodt szívvel feküdtem le, mert tudtam, hogy innentől már csak rajta múlik minden. Most már izgulhattam az út előtt, ami előttem állt.

Elérkezett az utazás napja. Anya érzékeny búcsút vett, százszor elmondta, hogy vigyázzak magamra, és a lelkemre kötötte, hogy azonnal telefonáljak, ha odaértem.

A repülőút zökkenőmentes volt, semmi különös nem történt.  Délután 6 órára érkeztem meg.  Elveszettként bolyongtam a repülőtéren. Elvileg itt kellene, hogy várjanak. Már 10 perce szédelegtem a tömegben, mire egy magas, barna hajú férfi közeledett felém. Ismerősnek hatott az arc, de egyelőre csak az volt a fejemben, hogy igazán helyes. Egyre közelebb ért, én meg egyre idegesebb lettem. Pedig igazán nem szoktam így viselkedni az első helyes pasival, aki szembe jön velem.

- Olivia te vagy az? – kérdezte, s közben mélyen a szemembe nézett, mintha csak tudni akarná, hogy mi jár a fejemben.
- Igen – válaszoltam nagy nehezen – te pedig...
- Will vagyok, Gabi báttya.- vágott a szavamba - már nem emlékszel rám, úgy látom. – rám mosolygott, majd elindult.

Tényleg. Innen volt ilyen ismerős az arca. Vele is sokat találkoztam, amikor apa még élt, azt hiszem kb. 3 évvel idősebb nálam. Sokat változott. Mellesleg nagyon szép mosolya volt.

- Talán ha feltennéd a szemüveged – viccelődtem. Kis korában fura srác volt, jól tanult és még véletlenül sem szerette a tornaórákat. De persze azóta eltelt 11 év, lehet, hogy a középiskolában változott meg. De mindenképpen jót tett neki ez az átalakulás.

- Már is kötekedsz velem. – vigyorgott.  Na várj csak, egy évem van arra, hogy visszaadjak mindent.
- Tényleg sokat cukkoltalak – már én is mosolyogtam – de hát ha egyszer volt mivel.

Mindketten jókedvűen ültünk be a kocsiba. Szerettem Willt, régebben mindig olyan volt, mintha a bátyám lett volna. Amikor megérkeztünk a Windmoor birtokra, a lélegzetem is elállt. Minden megváltozott, sokkal patinásabb lett az egész hely kinézete. Miután begurultunk a birtok kapuján, még jó pár percig haladtunk, mire a házhoz értünk. Egy nagyon hangulatos ház volt, kő és fa burkolással. Igazán beleillett a fákkal és bokrokkal körülvett környezetbe.

- Huh, ez igazán szép lett.
- Jó rég nem voltál itt. Isten hozott a Windmoor birtokon!

  következő fejezet (3.)