Hamar felmentem és kipakoltam a szobámban. A berendezésen nem lepődtem meg, Christine és Tom jó ízléssel voltak megáldva. Az egész egy vadászházhoz hasonlított, otthonos és barátságos volt. Miután elkészültem mindennel, átöltöztem és gyorsan lesiettem. Már nagyon kíváncsi voltam a birtok többi részére. Az udvaron végül ismét Willbe botlottam, aki aztán gyorsan felajánlotta, hogy körbevezet. Az istállókkal akarta kezdeni, de én egyáltalán nem voltam kíváncsi a lovakra, így maradtak a melléképületek, a karámok környéke és a ház.

- Hihetetlen, az egész olyan, mint egy park. A szüleid remek munkát végeztek – áradoztam Willnek.
- Nem is értem mit vártál – mosolygott – barlangot és fáklyát, amivel világítunk?
- Ez azért jóval több annál – böktem oldalba.

Az egyik lovász hirtelen elhívta Willt, először nem értettem, majd hamar kiderült, hogy az egyik lónál megindult az ellés. El sem gondolkoztam eddig, hogy Willnek mi a szakmája, ekkor döbbentem rá, hogy állatorvos. Végül is illik hozzá. Nagy volt a sietség, valami komplikációról hablatyoltak a lovászok, mindenki ide-oda szaladgált, segített. Különösebben nem izgatott a dolog, így elsétáltam ismét a karámokhoz, de ekkor fura dologra lettem figyelmes: az egyik pej ló rezzenéstelenül figyelt már percek óta a legközelebbi karám kerítése mellől, ráadásul meglehetősen ismerős volt számomra.

- Már 11 éve nem mutatott ilyen érdeklődést senki iránt – törte meg a csendet a hátam mögül Will hangja.
- Az nem lehet – elakadt a lélegzetem. Nagyot nyeltem – Bayjen – suttogtam.

Bayjennek hívták apám legutolsó lovát, akivel a baleset napján versenyen volt. Sosem tudtam azóta ránézni, mindig is őt hibáztattam mindenért. Most pedig hirtelen az összes érzelem előtört belőlem, könnyek csordultak végig az arcomon, de hamar úrrá lettem az indulataimon. Utáltam, ha más is látja a gyengeségem.

- Ideje lenne megbékélned vele – hangzott újra Will hangja.
- Még nem. Még nincs itt az ideje – leheltem ki magamból, majd beviharzottam a házba. Minden olyan idegen és irritáló volt számomra, legszívesebben a legelső géppel indultam volna haza. Will bejött a szobámba és megölelt.
- Nem akartam semmit erőltetni.
- Tudom. – a jelenléte most kifejezetten megnyugtató volt, a végére pedig már egészen élveztem a helyzetet. A sírást rég abbahagytam, ő azonban még mindig szorosan magához húzott. Egy kedves idős hölgy jelent meg az ajtóban, és illedelmesen megköszörülte a torkát. Ekkor gyorsan elengedtük egymást, Will gyorsan az ajtóban álló idegen felé fordult és illedelmesen köszönt.

- Hello Marta! Azt hittem, ma már nem jössz.
- Ó kedveském, sok volt otthon a dolgom, de a édesanyádnak megígértem hogy eljövök.
- Nem sok dolog maradt itthon, a legtöbbet már megcsináltam – válaszolt Will még mindig nagyon kedvesen – egyébként hagy mutassam be Oliviát.

Hamar kiderült, hogy Marta egy régi barátja a családjuknak, és még rám is emlékszik. Meglepő, nekem nem igazán él az emlékezetemben. „Legalább nagyon aranyos,  csak ne mosolyogna ő is úgy, mint anya, mielőtt eljöttem otthonról” – gondoltam magamban.

Később Will elment egy másik birtokra, mert az egyik lónak egy verseny alatt megsérült a lába. Én kihasználtam a helyzetet és imént kimentem az udvarra. Élveztem a csendet és a nyugalmat, otthon a városban mindig olyan nagy a zaj és a pörgés. Ekkor jutott eszembe Lisa , aki már meglehetősen hiányzott, de a hívást ismét csak elodáztam.

Az első karám mellett sétáltam, amikor a kerítésnél megjelent Bayjen. Velem egy ütemben lépkedett, közben végig engem figyelt. „Mintha csak beszélnél”- mélyedtem bele ismét a gondolataimban. „Látod, ha nem történt volna mindez, most nem kellene ilyen bűnbánóan követned, és még mindig járnál versenyekre.” A szemem megint csak könnybe lábadt,  erőlködve próbáltam magam elé képzelni apát. Egyre halványabban tudtam előcsalni az arcát lelki szemeim előtt és ez megrémisztett. Apát soha sem akartam elfeljteni. Megálltam, farkasszemet néztünk a pej kancával. Erőtlen lépést tettem előre, a kerítés felé, de megtorpantam. A ló bíztatóan nézett rám, szinte kérte, hogy menjek oda hozzá. „Lehet hogy észrevette a hasonlóságot köztem és apa között, és most azért vár ennyire rám?” – kérdeztem meg magamtól.

- Sajnálom Bay, még nem megy – kezdtem bele a monológomba – tudod annyival könnyebb lenne, ha még itt lenne. Ezerszer. De nincs, én pedig még nem állok készen, erre még nem. Még mindig hibáztatlak, de egyszer talán megbocsájtok. Egyszer... – sietősen sarkon fordultam, és faképnél hagytam, bár elindult utánam.

- Már itt is vagy? – majdnem beleütköztem Willbe.
- Persze. De te miért rohansz ennyire? Mindegy is, anyáék most hívtak, hogy egy nagy vihar miatt csak legfeljebb holnap tudnak elindulni a szemléről.
- Már kérdezni is akartam, hogy merre vannak.

Ekkor érkezett meg Bay ugyan abból az irányból, ahonnan én siettem annyira. Valószínűleg ezt Will is észrevette, mert vigyorogva meg is kérdezte:

- A nagyságos asszony még is megenyhült?
- Még nem, ehhez idő kell.
- Miért nem látod be, hogy ez az egész „idő kell” dolog csak a te agyszüleményed. 11 év nem volt elég?

A düh elöntötte az agyam. Hogy jön ő ahhoz, hogy kérdőre vonjon?
- Ugyan, hagy döntsem már el én, hogy mikor akarok megbocsájtani annak a nyavalyás lónak! – jól esett kiadni magamból a napok óta felgyülemlett feszültséget. Ezután ismét elviharzottam. Nem lesz könnyű itt, de anya annyira erőltette.

Órákon keresztül feküdtem az ágyon, és néztem a plafont, mikor Will ismét benyitott a szobámba.

- Ezt már rég oda kellett volna adnom neked. 

A kezembe nyomott egy régi, sárga papírt. Furán néztem rá, biztosan ezért tisztázta a dolgot:
- Nemrég találtam a padláson, Carl írta a verseny előtt.

Nem szólt semmi mást, csak kiment a szobából. Én kihajtottam a papírt, és elkezdtem olvasni.

„ Kedves Tom!

Örülök, hogy el tudtuk hozni a kis méncsikót Oliviának. Ha látnád hogy szereti, mintha csak magamat látnám benne. Tudod én úgy gondolom, hogy minden ember tovább él a lovában. Ma megint hívott Victor, nem bírja megérteni, hogy nem fogom eladni neki a lovat. Felfoghatatlan, hogy valaki ennyire makacs és öntelt legyen. A verseny után még jelentkezem, egyébként is beszélnem kell Victorral, mert nem fogom hagyni, hogy zaklasson, azt meg főképp nem, hogy fenyegessen.

Carl”

Hogy micsoda? Fenyegették? És ki ez a Victor? Minden kavargott a fejemben. Az írásról sugárzott a gondterheltség és a düh. Nem emlékeztem soha olyan esetre, hogy apán valaha is láttam volna ezeket az érzelmeket. Egyszer volt igazán dühös, amikor lefizették a bírót egy versenyen, amin részt vett. De ki lehet az az ember, aki kiváltotta ezeket apából? Alig várom, hogy Tom és Christine hazaérjen.

  következő fejezet (4.)