- Sokat nem tudok erről mondani. Értetlenül álltunk Tommal, amikor észrevettük hogy apád egyre többet vonul félre Victor Crossal. Tudod ő nem éppen a legtisztább játékos ebben a városkában. Eleinte nem probléma, azonban később azt vettük észre hogy Carl ideges lesz Victor jelenlétében, és egy idő után már kerülni is próbálta, több-kevesebb sikerrel.
- Ezekszerint zaklatta? A rendőrség mit tud erről?
- Mondtam már Liv, semmi biztossal nem szolgálhatok a témáról. Sajnos ez az egyetlen dolog amibe Carl nem avatott be minket.
- Igen, ezt furcsállom a legjobban. De hogy hogy nem jut eszembe olyan helyzet, amikor apa csak egy pillanatra is megemlítette volna?!
- Olivia, én úgy tudom hogy Arbelot neki adtátok el... - Tom kiabált.
- Hé lányok! - Tom a bejárati ajtóban állt. Olivia, milyen jó látni téged! Rendesen megnőttél - kacsintott.
- Tom! - odafutottam és a nyakába ugrottam. Mindig is olyan volt nekem, mint egy kedves nagybácsi.

A beszélgetés félbe szakadt ugyan, de engem nem hagyott nyugodni. Valami oka csak volt, hogy ide keveredtem 11 év után. Arbelo! Hogy is felejthettem el ezt az embert. Sokáig volt bűntudatom, hogy hozzá került a csikóm. Ez a Victor ügy pedig egyre furább. Végképp elhatároztam, hogy azonnal elmegyek a Cross Versenyistállóba.

Kiosontam a lakásból, de leginkább Will elől bújkáltam. Christine-nek csak annyit mondtam, hogy elmennék a városba egy bizonyos könyvért. Hogy milyen könyvért megyek is pontosan azt 2 perc után el felejtettem, de így legalább megszereztem Tom terepjáróját, amit a rendelkezésemre bocsájtottak. A városban körbe kellett kérdezgetenem párszor, mire odaértem a nagy vaskapu elé. Aranyozott cifra betűkkel volt rajta az istálló logója. Elég elszigetelt és sznob helynek tűnt, nem mehetett be csak úgy akárki.

- Olivia Evans vagyok - az eredeti nevemet bizonyára felismerné, és még az is lehet hogy nem fogadna - Mr. Crosshoz jöttem. Üzleti ügy. - mondtam a kaputelefonba.
- Rendben, Miss Evans jöjjön. Mr. Cross épp szabad.

Már százszor lejátszottam magamban a beszélgetést, de most rettentően izgultam. Az irodába lépve azonban egy valamiben nem csalódtam: Victor kinézetében. Ugyan így képzeltem el. Kissé őszes és valamivel alacsonyabb, barna szemű köpcös emberke. Öltönyt viselt és egyértelműen nem titkolta, hogy van pénze. Amint beléptem mosolygott, amitől valamilyen rossz érzés kerített a hatalmába. Volt valami ravaszság és kegyetlenség az egész ember körül.

- Üdvözlöm Miss... - kérdőn nézett rám.
- Olivia Lenswood vagyok. - átsuhant az arcán valami, amit nem tudtam megfejteni.
- És mi járatban erre Olivia? - a hangja is élesebb lett, de próbált behízelgő maradni.
- Csak szét akartam nézni az istállóban. És érdeklődnék egy ló felől. A neve Arbelo.

A férfi arca most már komoly lett. Valószínűleg most jutott el a tudatáig, hogy ki is vagyok pontosan.

- Arbelo a saját lovam. Én magam képeztem és képzem ez idáig is folyamatosan. Nagyon sikeres. Miért érdekel?
- Ön vette meg tőlünkmég csikóként és...
- Ó igen tudom már! Az apád volt Carl Lenswood. Ha visszavennéd Arbelot csak előre szólok, hogy nem eladó. - vágott a szavamba, és most már egyre jobban úgy látszott a dolog hogy mindjárt felrobban.
- Csak látni szerettem volna. Honnan ismerte az apámat? - kérdeztem élesen.
- Most nem fogad látogatókat. Volt egy kisebb balesete, pihennie kell. Apádat mindenki ismerte aki lovakkal foglalkozott. Miért olyan érdekes ez? - egyre erélyesebb lett a hangja.
- Tudom hogy...
- Most már elég. Kérlek hogy távozz, és ne is gyere vissza. Arbelo nem eladó, apádról pedig nem tudok mit mondani.
- De ön és az apám csináltak ketten valamit! Volt egy közös pont, hiszen sokaktól hallottam mennyiszer voltak együtt! Én el nem megyek innen amíg nem mond valamit!

Veszélyesen lépegetett elém, majd megragadta a karomat.

- Mit művel? Engedjen el, és azonnal mondja meg nekem mi folyik itt!
- Nos, Olivia Lenswood ha vagy annyira okos, mint amilyen szép akkor most fogod magad és kisétálsz azon az ajtón. Majd soha többet nem jössz a birtok közelébe se!
- Ezt vegyem úgy, hogy meg vagyok fenyegetve?! - keltem ki magamból, bár egyre erősebben rángatta a karom.
- Annak veszed aminek akarod, de most szépen elmész - a kezét emelte amikor gyorsan kiszabadítottam magam a kezei közül és elronhantam. Meg sem álltam a kocsiig. Kihajtottam, de érdekes dolog várt rám a kapunál.

- Mondtam, hogy ne gyere ide egyedül - mondta Will komolyan.

Valószínűleg észrevette mennyire zilált vagyok, meg ugye remegtem is azt nehéz lett volna nem észrevenni.

- Ülj át, én vezetek. Közben elmeséled mi történt.
- Will ezt nem értheted!
- Hát magyarázd el!
- Ennek az embernek köze van apám halálához! Tudom!

  következő fejezet (6.)