- Szia kicsim, megjöttem! – szólt anya, miután belépett az ajtón. Mindig is ez volt a szokása. Kimentem a nappaliba, hogy én is üdvözöljem.
- Ettél ma már valamit? – kérdezte.
- Persze, elmentem Lizával a Joure’s-ba. Apropó, ma beadtam a jelentkezésem a fősulira.
- Ez remek Liv, remélem hogy fel is vesznek.
- Én is.
A beszélgetés itt lezárult, én pedig visszamentem a szobába. Fürdéshez készülődtem, amikor megcsörrent a telefonunk. Már nem volt kedvem felvenni, de nem is kellett, mert anya rögtön felugrott a kanapéról, és felkapta. Azt hogy kivel és mit beszélt már nem hallottam, de nemsokára így is megtudtam a hívás okát és a hívó kilétét.

- Képzeld, Mrs.Windmoor hívott. A lányuk, Gabriella megnyert egy pályázatot, csupán a szállást kell megszerveznie. Egy évre jöhet ide Rockville-be. Azért hívott, hogy felajánljon egy meglehetősen kedvező lehetőséget. Gabi kijönne egy évre, te pedig elutaznál hozzájuk Angliába.
Nagyot nyeltem. Windmoorékkal nem beszéltem már amióta apa meghalt. Mellesleg ha ki kell költöznöm, akkor elkerülhetetlen, hogy lovakkal érintkezzek. Ez nekem nem tetszik. Nagyon nem.
- Szó sem lehet róla, hogy én kimenjek. Gabit így is szívesen látjuk, de én nem vagyok hajlandó kimenni.
- Ugyan már Liv, ne gyerekeskedj. Ez fantasztikus lehetőség, nagyon szép helyen élnek.

Kit érdekel, hogy szép helyen élnek-fortyogtam magamban. Rossz érzésem volt. Egész este ezzel tömte anya a fejem. Tudtam, hogy nyerésre áll, már csak amiatt is, hogy hagyja már végre abba.

Másnap zavaros gondolatokkal ébredtem. Ismét benne volt az álmomban az a nap. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy vége...

Olivia 11 éves volt, amikor meghalt az édesapja, Carl Lenswood. Ő volt az egyik leghíresebb díjugrató. Egy versenyen vett épp részt, amikor lova – aki nagyon eredményes és kifejezetten nyugodt kanca volt – hirtelen megtorpant az egyik akadály előtt. Carl ekkor előrerepült, egyenesen a földre. A ló ezután vad ügetésbe kezdett, majd vágtába csapott át, mintha megrémült volna valamitől, a földön fekvő emberen pedig egyenesen átgázolt. Mindez pillanatok leforgása alatt történt, ráadásul a kis Olivia szeme előtt. Mire a segítség odaért, apja belehalt a sérülésekbe. Liv sokáig figyelte még dermedten a zavart kancát, s mindeközben elhatározta, hogy soha többet nem megy lovak közelébe.

- Remélem aludtál a dologra egyet – anya már az ajtómban állt, tálcán reggelit hozott.
- Hű, látom nagyon igyekszel. Anya, én tényleg nem szeretnék menni. – Komolyan rám nézett, majd elkezdte:  - elhiszem, de nem is adsz egy lehetőséget magadnak. Kicsim, olyan komoly felnőtt nő lettél, eddig mindent elértél, amit akartál, de ha a múltból jön elő egy alak rögtön elutasító vagy. Kérlek, a kedvemért próbáld meg, és ha nem tetszik, akkor az első géppel jössz haza.

Elgondolkodtam. Talán tényleg igaza van. Talán ezek a hülye álmok is elmúlnának, ha lezárnám. A lovakkal meg nem szükséges foglalkoznom, majd valahogyan kikerülöm őket. Anya is annyira szeretné.

- Rendben, legyen. Mikor kellene indulnom?
- Annyira örülök! Tudtam, hogy jól döntesz! Jövő hónap 7-re foglaltak neked jegyet. Fel is hívom Windmoorékat. Biztosan nagyon örül mindenki, hogy mész – sejtelmesen elmosolyodott.

Már meg sem szólaltam, annyira jellemző. Előre lefoglalták a jegyet, hiszen Olivia úgy is annyira kiszámítható. Felidegesített a tudat, hogy anya ennyire tudta, hogyan vegyen rá.  Ráadásul az a mosoly sem túl bíztató.
- Lesz még valami csavar ebben a dologban – gondolkodtam hangosan, miután anya kiment.

  következő fejezet (2.)